Nehéz gyerekkorom volt…

Mostanában gyakran hallottam a következő mondatot: „Tudod, nagyon nehéz gyerekkorom volt, sok igazságtalanság és bántás ért…” – ezért döntöttem úgy, hogy írok erről. Ezek a mondatok mindig felnőtt, 30 – 40 éves emberektől jöttek és gyakran elérzékenyülés és könnyek is kísérték. Amikor arról beszélgettem barátokkal, ismerősökkel, hogy milyen problémáik vannak, akkor ez a mondat került elő már az első 5 percben.

És ami még ennél is érdekesebb, hogy a problémák, amikről szó volt, mind egészségügyi jellegűek és igen széles skálán mozognak, de egyértelműen összefüggésben vannak az önértékeléssel, önbizalommal, önszeretettel. Amikor eljutunk a 30-as, 40-es éveinkbe, gyakran sorban jelennek meg a különböző testi problémák, amikről fiatalon hírből sem halottunk és előkerülnek az eddigi sérelmeink is, amiket a szüleink „követtek el” ellenünk. Érdekes módon kapcsolódnak össze ezek a dolgok és elgondolkodtatnak.

Gyerekkorunkban különböző családban növünk fel, különböző körülmények között, és ha szerencsések vagyunk, akkor felnőtt fejjel elmondhatjuk, hogy jó szüleink, testvéreink, családunk van – volt. Viszont a legtöbbünknél ez nem ilyen ideális, a szülők válása, tartós betegség a családban, alkoholizmus, tartósan nehéz anyagi körülmények vagy csak a testvérek közötti megkülönböztetés súlyos lelki traumákhoz vezet. Ezeket a traumákat, mint a szivacs felszívjuk és tartjuk magunkban, a sérelmeket, mint megannyi követ, amit az utazásunk során gyűjtöttünk, cipeljük életünk hátizsákjában. Egészen addig, amíg ez a hátizsák el nem kezdi húzni a vállunkat, feltörni a hátunkat és súlyával összenyomni minket. Amikor pedig jönnek a betegségek és felnőtt élettel járó problémák, akkor előkerülnek ezek a sérelmek. Ezzel nincs is semmi baj, mert már legalább eljutottunk odáig, hogy meg tudjuk fogalmazni mi bántott minket, mi volt rossz, szavakba is tudjuk önteni és képesek vagyunk róla beszélni.

Vannak, akik egy életen át hordoznak magukban olyan súlyos lelki traumákat, amikről soha – senkinek nem képesek beszélni. Ha már tudunk róluk beszélni, akkor megtettük az első lépést ahhoz, hogy szembenézzünk ezekkel a sérelmekkel, viszont ez nem elég. Ahogy annak idején Wiesner Edit mester coachomtól halottam oly sokszor: „Egy problémára a megoldást nem az jelenti, hogy a gödör, amiben vagyunk milyen mély és milyen göröngyös a gödör alja, meg milyen érdes a fala és azt tapogatva tovább ülünk a gödörben, hanem hogy abból a gödörből, ahol vagyunk, szeretnénk kijutni a napfényes rétre és azt hogyan érjük el”

Tehát nem állhatunk meg itt, és taglalhatjuk éveken át, hogy mi milyen bántást és sérelmet szenvedtünk el gyerekkorunkban, vagy fiatal éveinkben és az összes felnőttkori problémánk ennek fényében máris megértést és értelmet lel. Senki nem vitatja el, hogy azok a dolgok valóban megtörténtek és a mi nézőpontunk szerint valóban úgy történtek. Mi voltunk annak a megélői, elszenvedői, és nekünk az ott – akkor rossz volt. Ez hatással volt a lelkünkre, a gondolkodásunkra, az érzelmeinkre. Azóta azonban eltelt jó sok év és mi még mindig a gyerekkori sérelmeinkkel magyarázzuk azt, hogy miért szenvedünk most, miért vagyunk olyanok amilyenek vagy miért nem tehetünk meg valamit, amit pedig olyan nagyon szeretnénk.

Kérdezem én:

Meddig akarunk felnőtt fejjel a gyerekkori sérelmeinkkel takarózni ? Ki az, aki most, 30-40 éves fejjel megtiltja nekünk, hogy letegyük a régi sérelmeinket, tisztázzunk dolgokat vagy egyszerűen csak elengedjünk dolgokat ? Ki gátol minket abban, hogy a hátizsákunkból kidobáljuk azt a rengeteg követ, amit magunkkal cipelünk és a súlya húzza vállunkat ?

Hát persze, hogy mi magunk vagyok azok. Ezek a kövek mind-mind egy-egy életesemény, egy-egy történet emlékkövei. Amikor utunk egy adott kőhöz érkezett és jól megbotlottunk benne, akkor szépen felvettük és beraktuk a hátizsákunkba, hogy emlékeztessen minket a jövőben a hasonló kövekre, hogy nehogy újra megbotoljunk és elessünk bennük. Felnőtt életünkre ezzel azt értük el, hogy a hátizsákunk tele lett jó sok nehéz kővel, ami semmire sem jó, mert amikor egy újabb kővel találkozunk, akkor azt vagy ügyesen kikerüljük vagy megbotlunk benne.

A régi köveket pedig eszünkbe sem jut elővenni, hogy megnézzük, hasonlít-e valamelyik kőre az úton. Szóval körbe is értünk. Ezek a kövek a régmúlt emlékei, melyeknek cipelése hosszú távon orvosilag is igazoltan testi betegségekhez vezet. Ezek a betegségek eleinte inkább csak kellemetlenebbek, úgy hívom őket: figyelmeztetés az univerzumtól, hogy nem jó úton jársz. Figyelmeztetések arra, hogy ideje lenne ezeket a köveket a hátizsákból kidobálni, vagyis letenni gyerekkori sérelmeinket.

Igen, kedves olvasó, hallom, ahogy most azt mondod: Ja, persze, jó lenne, de könnyű ezt mondani, megtenni viszont nehéz ! Hogyan lehet megszabadulni a hátizsákunk ezen köveitől és megbocsátani a szüleinknek, hogy nem úgy szerettek minket, ahogy azt mi elképzeltük, elvártuk, szerettük volna ?

Nem olyan nehéz, mint gondolnánk, de ezért nekünk kell tennünk. Saját tapasztalatból írom ezeket a sorokat, ezért merem bátran leírni, hogy nem lehetetlen.

Gyerekkoromban azt éreztem, hogy anyám nem szeret engem. Soha nem mondta, hogy szeretlek, nem ölelt meg, nem játszott velem. Voltak testvéreim, nővérem és egy öcsém és ők mindig több figyelmet és szeretetet kaptak, mint én. Anyu sokszor kivételezett öcsémmel és ez sok formában nyilvánult meg. Ezek a dolgok még felnőtt fejjel is bántottak, már csak azért is, mert a szüleim válása után apu távol került tőlünk, akitől azért kaptam dicséretet, szeretetet, figyelmet, törődést. Innentől még jobban hiányzott az a szeretet, amit anyutól, a szüleimtől vártam, amilyenre nekem szükségem lett volna, de nem jött.

A felismerésre egészen 40 éves koromig várnom kellett, amikor is elmentem egy wellness szállodába 4 napra egyedül. Spirituális és pszichológiai témájú könyvekkel felszerelkezve, teljes pihenésre, relaxációra kiéhezve. Az itt töltött idő alatt egyik reggel éppen a Reiki mesterem által adott meditációt gyakoroltam, amikor fantasztikus felismerés ért. Amikor felfogtam, hogy mit érzek, mi jutott eszembe, elsírtam magam és határtalan megkönnyebbülést éreztem. Rájöttem, hogy az anyám szeretett engem ! Csak éppen nem úgy, ahogy nekem jó lett volna, ahogy én szerettem volna, amilyennek én elképzeltem a szülői szeretetet.

De szeretett !

A felismerés pedig abból fakadt, hogy anyuékat gyerekkorában elhagyta az édesanyjuk. Anyám a háború idején, 9 évesen ott maradt 3 fiú testvérével és a nehéz természetű apjával. Mire anyám felnőtt, sok viszontagságon ment keresztül, a párkapcsolatai tragikusak voltak és apám kivételével egyik sem volt igazán hosszú életű. Mert az anyám nem tanulta meg milyen is az a szülői szeretet és nem tanulta meg, hogy hogyan lehet azt kimutatni. Eszembe villant egy régi emlék is: apu a levegőbe dobált és játszott velem. Nagyokat nevettem, sikongattam és apu is nevetett. Jól éreztük magunkat, amikor anyám rászólt, hogy tegye már le a gyereket, mert őt ez idegesíti és egyébként is valami baj lesz a végén.

Ebből két dolgot értettem meg akkor: az anyám azért volt ideges, és zavarta a mi jókedvű hancúrozásunk apuval, mert ő kimaradt ebből és irigykedve figyelte, hogy apám mennyire könnyedén játszik velünk. A másik dolog pedig az, hogy amíg apám a levegőbe dobált, ő attól félt, hogy apu esetleg nem kap el, vagy kiejt a kezéből és megsérülhetek.

Vagyis az anyám szeretett, csak nem úgy, ahogy én elvártam. Ő ennyire volt képes, nem tudta hogyan kell szeretni. Mégis egy fél emberöltőn keresztül cipeltem magamban ezt a bánatot, míg megértettem és a megértés pillanatában le tudtam tenni ezt a nem is követ, hanem sziklát.

Innentől elpárolgott mindin haragom, amit anyu iránt éreztem, és meg tudtam magamnak is bocsájtani, amiért anyura haragudtam, ezzel elmúlt a bűntudatom is.

Hogy mi ebből a lényeg ? A szüleinkkel kapcsolatos sérelmeinket le tudjuk tenni, ha igazán akarjuk. Lehet, hogy egyedül nem sikerül és szakember segítségét kell kérnünk, de képesek vagyunk rá. Ha megértjük saját működésünket, elvárásainkat, akkor rájövünk a csalódásunk okára is és el tudjuk mindazt engedni, ami bánt minket és megbetegít.

Senki nem gátol minket abban, hogy felnőtt fejjel valóra váltsuk azokat az álmainkat, amiket gyerekkorunkban dédelgettünk magunkban és soha nem valósultak meg. Hegedülni szerettél volna, de a szüleid soha nem engedték, mert sportolónak szántak ? Ki akadályoz meg abban, hogy most hegedülni tanulj ? Egy villanyvonatra vágytál egész gyerekkorodban, de soha nem kaphattad meg, mert túl szegények voltatok hozzá ? Miért ne vehetnél magadnak egy villanyvonatot most és akár építs hozzá egy terepasztalt ! Senkinek nem kell elszámolnunk az álmaink megvalósításáért, de magunkkal el kell majd egyszer számolnunk az életünk során cipelt köveinkért.