Egy házasság margójára

EGY HÁZASSÁG MARGÓJÁRA

 

János és Kati már 23 éve házasok voltak, de kérdéses volt, hogy megérik-e együtt a 25. házassági évfordulójukat, amikor felkerestek.

János egy kereskedelemmel foglalkozó cégnél dolgozik értékesítőként, Kati pedig asszisztens egy orvosi rendelőben. Két gyerekük született, akik már lassan kirepülnek a családi fészekből és ugyan fiuk velük él a párjával, de a lányuk már albérletben lakik a szüleitől nem messze.

János keresett meg azzal a kéréssel, hogy segítsek neki, mert szeretne elválni Katitól. Nem, nem akar már békülni, nem akarja a házasságukat rendbe hozni, mert véleménye szerint nekik már nincs közös jövőjük, de a gyerekek és a hamarosan születendő unokája miatt szeretné, ha a válás békés úton zajlana le és meg tudnák tartani az emberi kapcsolatot Katival.

János nagyon sokat utazik és járja az országot munkája miatt, míg Kati gyakorlatilag a városból sem nagyon megy el sehová. János szeret menni, kirándulni, utazni, míg véleménye szerint Kati egy otthon ülő, kiégett, és unalmas ember lett, akivel nem lehet sehová kimozdulni, nincs már bennük semmi közös és soha nem értenek egyet semmiben, már a legapróbb dolgokon is vitatkoznak.

Jánossal való első beszélgetésünk után sikerült Katival is megbeszélnünk egy találkozót. Kati ahogy megérkezett, rögtön azzal kezdte, hogy ne is mondjak semmit, mert ő nem akar elválni !

Tiszteletben tartva Kati kérését, azt javasoltam meséljen egy kicsit magukról, Jánosról, az eddigi életükről. Kati másfél órán keresztül csak mesélt és mesélt és a kezdeti ellenállásnak a 10. perc után már nyoma sem volt. Elmesélte hogyan ismerkedtek meg Jánossal Kati nővérének születésnapi összejövetelén. János, Kati nővérének a vőlegényének volt a barátja. A kapcsolatuk nagyon gyorsan fejlődött és mire eljött Kati nővérének az esküvője János és Kati már menyasszony és vőlegény voltak.

A házasságuk elején nagyon sokat kirándultak, jártak többször külföldön is, szerettek társaságba, táncolni járni és együtt hódoltak kedvenc időtöltésüknek, mindketten nagyon szerettek főzni. Aztán elég gyorsan érkezett az első gyermek, a fiuk, akit mindketten vártak és szerettek. Ettől kezdve azonban Kati idejének legnagyobb részét a gyerek és a háztartás vezetése töltötte ki. Fiuk még 1 éves sem volt, amikor kiderült, hogy Kati ismét babát vár. Ugyan nem így tervezték, de mindketten nagyon örültek lányuk születésének. Az életük gyökeresen megváltozott. János már ebben az időben is a kereskedelemben dolgozott, sokat utazott, volt, hogy napokig nem volt otthon. Kati ellátta a gyerekeket és a háztartást és ahogy teltek az évek és nőttek a gyerekek, ahelyett, hogy többet utaztak, kirándultak volna, egyre inkább eltávolodtak egymástól és János a saját útját járta, míg Kati úgy érezte magára maradt a család minden gondjával. Anyagi gondjaik ugyan nem voltak és pénz miatt soha nem vesztek össze, de mára már szinte semmiben nem értenek egyet és szinte nem is beszélgetnek.

Viszont Kati meg volt győződve róla, hogy mindez János hibája és ha János megváltozna, több időt lenne otthon, akkor még mindent rendbe lehetne hozni. Azt is tudni kell, hogy a válással Kati nem került volna anyagilag lehetetlen helyzetbe, viszonylag tisztességes fizetése volt, egy magánrendelőben dolgozott és a szüleitől örökölt kis lakást már hosszú ideje kiadták, amiből szintén volt egy kis plusz bevétele. A gyerekek már dolgoztak, anyagilag függetlenek voltak és fiuk is hamarosan elköltözik, mert a születendő gyermekük megérkezését már a saját lakásukban szeretnék várni. Kati nagyon fél attól, hogy a gyerekek kirepülésével teljesen egyedül marad.

Ezt követően Jánossal és Katival rendszeresen találkoztam, felváltva jöttek el hozzám. Azt hiszem körülbelül a 4-5 beszélgetésünk alkalmával történt, hogy János a gyerekek születéséről mesélt és kibökte: Katinak a gyerekek mindig is fontosabbak voltak, mint én és amióta csak megszülettek, azóta én csak a gyerekeim apja vagyok, de nem Kati férje. Ez nagyon sokat mondott mindarról, hogy mit érez János. Katival a következő találkozásunk alkalmával kitértünk erre az időszakra és megkérdeztem Katitól: Ki a legfontosabb személy a Te életedben ?

Ő azt válaszolta: A gyerekeim !

Erre elmondtam neki, hogy véleményem szerint a gyerekeink nagyon fontosak az életünkben, de őket nem magunknak szüljük, nem a tulajdonaink, és mint az élet mutatja, előbb vagy utóbb, de kirepülnek a családi fészekből. Ez az élet rendje, járják a saját útjukat.

Kati szeme könnybe lábadt és azt válaszolta: Igen, tudom, most már én is megértettem, de nem tudom hogyan csináljam vissza a dolgokat.

A dolgokat nem lehet és nem is kell „visszacsinálni”. Azzal a helyzettel kell valamit kezdeni, ami most van. Megkértem Katit, hogy meséljen arról, milyen volt, amikor még a gyerekek nem születtek meg, a közös kirándulásokról, a nyaralásokról, a közös főzésekről. Megkérdeztem, hogy mikor főztek utoljára közösen Jánossal ?

  • Hát… Az nagyon régen volt.

Katival megbeszéltük, hogy a régi, szeretetteljes dolgokból vissza kellene hozni valamit. Ha azt szeretné, hogy Jánossal rendezni tudják házasságukat, akkor először is el kellene jutni oda, hogy beszélgetnek egymással, és nem civakodnak, hanem meghallgatják egymást.

Jánossal találkoztam legközelebb, aki a kezdeti találkozásainkhoz képest mosolyogva lépett be az ajtón. Ez a mosoly nem is tűnt el az arcáról, mert arról mesélt, hogy Kati megkérte, főzzenek egy utolsó vacsorát együtt, és vacsora asztal mellett beszéljék meg a dolgaikat. Ha a vacsora után sem változik János véleménye, akkor Kati belegyezik a válásba. Mint elmesélte, nem volt nagy kedve az egészhez, de beleegyezett, mert úgy gondolta, így legalább Kati végre hajlandó egyáltalán a válásról beszélni. A gyerekek nem voltak otthon és hétvégén csak ketten voltak. Pénteken János munka után elment Katiért – amit mint bevallotta, már hosszú évek óta nem tett meg – majd elmentek együtt bevásárolni a főzéshez. Ezután együtt készítettek vacsorát és bár az elején nagyon nehezen indult a beszélgetés, de ahogy telt az este, egyre jobban belejöttek. Jánosból feltört az eddigi keserűség és elmondta Katinak, hogy mennyire mellőzöttnek érezte magát a gyerekek születése óta és úgy érezte elveszítette a párját, aki nem volt már más, mint a gyermekeik anyja. Kati is elmondta, hogy mennyire egyedül érezte magát a gyerekekkel, amikor kicsik voltak és János olyan sokat dolgozott és utazott. Mire a férje hazaért, addigra pedig olyan fáradt volt, hogy semmi másra nem vágyott, csak egy kis nyugalomra és alvásra. Persze, hogy nem volt kedve elmenni Jánossal társaságba. A barátaik is szép lassan elmaradoztak és egy-két kivétellel nem sokukkal maradt meg a kapcsolat.

Míg Kati egyre inkább egyedül maradt a családi gondokkal, János addig meg egyre jobban mellőzöttnek érezte magát. Mindketten nagyon fiatalok voltak még, amikor megismerkedtek, nagyon hamar jöttek a gyerekek is és elkövették azt a hibát, amit oly sokan mások: elfelejtettek egymásra is figyelni és a kapcsolatukat illetve egymást legalább olyan intenzitással táplálni, építeni és szépíteni, mint ahogy az otthonukat építettek és szépítettek, illetve a gyermekeiket táplálták, védték, óvták, támogatták.

Egyikük sem gondolja még azt, hogy minden rendben van, de elindult valami és a legutolsó találkozónkra már Kati és János együtt érkeztek !

Látom ennél a két embernél, hogy ugyan hibáztak, de azt is látom, hogy ők még időben észrevették, hogy nem jól mennek a dolgaik, a szeretettank még nem ürült ki teljesen ! Ami pedig a legfontosabb, hogy mindkettőjük szemében láttam, hogy megértették mi a tétje  ennek a folyamatnak és együtt eldöntötték, hogy tenni akarnak azért, hogy rendbe hozzák a házasságukat.

Örömmel segítem őket és kísérem figyelemmel kapcsolatuk újjáéledését !